Miért kezdtem el futni? Igaziból ennek kellene a legelső bejegyzésnek lennie, de így alakult. 2011 egyik január estéjén olvastam egy cikket, hogy a 30-on felüliek nagy átlaga már a túlsúlyos csoportba tartozik. Nosza gyors mérlegelés és a 88 kilómmal sajnos én is a nagy átlagot gyarapítottam. Nemhiába a napi két gyrosz az évek során megtette hatását. Nem éreztem magam kövérnek, mert szerencse a túlsúly szépen eloszlott, de azért volt rajtam zsír rendesen. Ekkor határoztam el, hogy nem fogok az átlagba tartozni, és le fogok fogyni az egészséges szintre. Ehhez mindössze 14-15 kilót kell leadnom. Természetesen diétával és futással kezdtem a fogyást. Másnap magamra kaptam egy régi mackómat és pulóveremet egy még pont jó sportcipővel és irány futni. Igen ahogy azt elképzeltem. Bár világéletemben sportoltam valamit, ezidőben például aktívan baseballoztam, a futás rémesen ment. A kezdők tipikus nagy lendületével indultam neki, és 400 méter után a szívem majd kiugrott. Kész. 1 kilométert bírtam összehozni. Nem baj , lesz ez jobb is. Minden nap becsülettel futottam a magam kis körét, és 2 hét múlva már 2 majd 3 hét után már 3 kilométert könnyedén futtotam. 3 hónap alatt adtam le kb 12 kilót és stabilan futottam a napi 4-5 kilométert. Aztán májusban a térdem azt mondta, hogy eddig hülye voltál, most már ideje rendes cipőt venned. Sajnos a rossz cipő és a túl gyors tempó miatt a térdem nem bírta és nem futhattam tovább. Bár a kilóktól megszabadultam, de a futás rettenetesen hiányzott. Észrevétlenül az életem részévé vállt, és alig vártam, hogy rendbejöjjön a térdem. Futni akartam, de most már nem ész nélkül. Neten utánaolvastam a kezdő futók tipikus hibáiról és egyből magamra ismertem. Gyakorlatilag rossz felszerelés, rossz futótechnika, túl gyors tempó mindenben pont beletrafáltam az így ne kategóriába. Okos ember előre gondolkodik, én sajna csak utána...Vettem rendes cipőt, technikai ruhát, pulzusmérőt, és agusztustól immár endomondóval felszerelkezve újból futottam. Eleinte 7 kilométert heti 3-szor, még mindig túl gyors tempóban, majd októberben megvolt az első 10 kilométer, 2012 januárjában pedig az első félmaraton, csak úgy magamnak. Versenyen nem gondolkodtam, csak futottam a magam öröméért egyre könnyebben, gyorsabban és hosszabb távokon. Maratonon nem gondolkodtam, egészen 2012 novemberéig, amikor kimentem az Athén maraton befutójára a Kalimarmaros stadionba. Itt teljesen magával ragadt a maraton feeling. A tömeg, az ünneplés, a boldogság a befutók arcán. Tudtam, hogy sok munka lesz benne, de a következő évben én is befutó akartam lenni, és innen végre tudatosan elkezdtem a 42 kilométer meghódítására készülni. Hogy sikerült-e? Majd a maratoni történeteimben megírom. Mindenesetre ettől a naptól hivatalosan is futó lettem :)

Itt még csak a nézőtéren: